"Jeff az apja mögé lopózik. A szőnyeg elnyeli léptei zaját. Bill felsóhajt, és kikapcsolja a szövegszerkentyűt. Egy másodperc, és Jeff mindkét kezével lecsap apja vállára
JEFF: HUHUÚÚÚÚ!
BILL: Szia, Jeff! Megfordul a székben, s a fiára néz, aki láthatóan csalódott.
JEFF: Hogyhogy nem ijedtél meg?
BILL: Nekem az ijesztgetés a szakmám. Egész jól megedződtem."

Stephen King: Bocsánat, nem téves

Az ember szeret félni, megijedni ugyan már kevésbé, de amikor kiderül, hogy semmi baj, az is fölér egy kisebb katarzissal. Erre rengeteg művész, író és rendező egyaránt, épít és persze mi kalandmesterek sem maradunk ki a sorból. Néhány félresikerült játékülés után viszont fölmerül a kérdés, hogy mi voltunk az alkalmatlanok, vagy valahol máshol van a probléma? Vajon időtálló a félelem? Egy trükk többször is elsüthető?

Aki vette a fáradságot és komolyabban is utánaolvasott a játéknak, netán játssza is azt, bizonyára észrevett egy-két furcsaságot. Néhány játékülés után fölmerül majd a kérdés: „Ha a karakterem látott már ilyen izét, biztos, hogy megrémül, ha megint látja?” Ez egy igen fontos kérdés, ugyanis a játék alapjaihoz visz vissza bennünket, ez pedig nem más mint a rémület és a nyomozás. Tegyük föl, hogy a karakter egy nyomozó. Mondjuk rendőrnyomozó [a magánnyomozóra majd később térek ki]. Ha kimegy egy gyilkosság, egy baleset helyszínére, ott például biztosan látni fog sérültet vagy holttestet. Ha a szabálykönyvekkel konzultálunk, akkor ilyeneket láthatunk, mint 0/d3 a holttestekre, testrészekre, 0/d4 a komoly mennyiségű vérre, 1/d4+1 a brutálisan meggyilkolt áldozatra [siker / sikertelenség a sanity vesztés próbánál]. Ez persze nem gond, valószínűleg mindenki döbbenten hátrálna meg, vagy fogná menekülőre a dolgot. Sőt, a kezdő nyomozó is valószínűleg a nnak a tipikus jelenetnek lesz a főszereplője, amikor azt a rendőrt mutatja a kamera aki elvonul hányni. Node a játék természetéből adódik, hogy nem ez lesz az első alkalom, egy rendőrnyomozónál pedig BIZTOS hogy nem ez lesz. Annyiban korrigálták persze, hogy ha egy napon belül sorozatban jönnek a durvábbnál durvább horrorjelenetek, akkor nem lehet a maximumnál többet elveszíteni. Tehát nyugodjunk csak meg, egy nap ha 100 brutálisan megcsonkított hullát látunk akkor azon a napon csak 4 számít belőlük. Tehát csak 5 épelme pontot veszíthetünk, de egy ilyen játékban ez már végzetes. Egy nyomozó nem minden nap lát ilyet, és ha az „értelmes időn belül” [reasonable interval] szabályt használjuk, akkor a gyilkossági csoportnál igen brutális a kihullási arány maradandó őrültséggel, még magas akaraterő mellett is. Ki a fene akar majd ezután nyomozni, ha ekkora a permanens kihullás? Javaslom, hogy úgy tegyük föl a kérdést, hogy „Horror-e a horror, ha a horrorisztikus jelenetek között nincs egy csöpp szünet sem?”

Természetesen NEM. Ha a rendkívüli lesz a normális azt fantasynek hívjuk. Ilyenkor csak kényszeríteni lehet a játékost a félelemre. Ezzel lehet eljutni oda, hogy a mesélő megnézi a szabálykönyvet és kijelenti: „Most meg vagy ijedve.” a játékos pedig unott hangon közli, hogy "Jaj! A karakterem a szeme elé kapja a kezét." Viccesen hangzik, de inkább szomorú. A végső állomása a folyamatnak megfigyelhető a World of Darkness univerzumban. Ha sorra veszed a kiegészítőket [Vampire: The Masquerade, Werewolf: The Apocalypse, Mage: The Ascension, Wraith: The Oblivion, Changeling: The Dreaming, Kindred of the East, Hunter: The Reckoning, Mummy: The Resurrection, Demon: The Fallen] rájössz, hogy már csak egy hiányzik: Human: The Forgotten [Emberek: Elfeledve]. A horror kategóriába ez már nehezen illeszthető bele, mint látjuk, a dark fantasybe is csak azért, mert a kalandok este játszódnak.

Ezután jogosan tehetjük föl a kérdést, hogy mitől horror a horror és hogy ha horrort akarunk mesélni, akkor hogyan kellene azt prezentálni. Az irodalom ezzel kapcsolatban két dolgot említ, az egyik a terror [rettegés, félelem], a másik a horror [iszonyat, borzalom, rémület, irtózat]. A kettő között a különbség jelentős. A terror a feszültség félelem és várakozás ami megelőzi a szörnyű élményt, a horror pedig maga az élmény. Ha egyszerűen akarjuk megfogalmazni, akkor az egyik az amikor a sötétben furcsa zajokat hall az ember és minden az eszébe jut, amikor azt próbálja kitalálni, hogy mi lehet a zaj forrása. A másik az az amikor hirtelen visszajön annyi fény, hogy az ember megpillanthassa azt a hatalmas, ronda csápos izét.

The difference between Terror and Horror is the difference between awful apprehension and sickening realization: between the smell of death and stumbling against a corpse. [Devendra Varma: The Gothic Flame 1966]

[A különbség rettegés és rémület között nem más, mint a feszültséggel teli várakozás és az émelyítő fölismerés közötti különbség: nem mindegy, hogy a halál szaga érezhető csak, vagy tényleg belebotlunk egy hullába.]

I recognize terror as the finest emotion and so I will try to terrorize the reader. But if I find that I cannot terrify, I will try to horrify, and if I find that I cannot horrify, I'll go for the gross-out. I'm not proud. [Stephen King: Danse Macabre]

[Szerintem a rettegés az egyik legjobb érzés, ezért megpróbálom rettegésben tartani az olvasót. Ha mégsem tudnám, akkor megpróbálom megrémíteni és ha még ez sem sikerül, akkor marad az undor. Nem vagyok büszke rá.]