"Things you cannot defeat you start to believe in"
"Amiket nem győzhetsz le, azokban hinni kezdesz"

The Kovenant: New World Order

Nem is olyan rég volt nálunk egy vita arról, hogy a mágia tudomány-e. Előkerült közben a vallás fogalma is, illetve hogy miben különböznek ezek egymástól. Bár az ember szeret kategorizálni, éles határvonalakat húzni, ez messze nem ilyen egyszerű. Úgy gondoltam hát, hogy teszek én is egy kört a téma körül, ha már amúgy is nagy hagyománya van a varázslásnak a földi világban is.

Bizony nem csak a szerepjátékosok és a számítógépes játékok világába tartozik a mágia, bár ők jelenítik meg a leglátványosabban. Megcsillanó, ragyogó fényhatások, füst, cikázó villám, vagy szerepjátékosok esetében bármi, amit a fantáziánk elénk varázsol. Egyeseknek csak számok, negatívak az ellenfélnél [HP] és pozitívak nálunk [XP]. Viszont van ennek egy sokkal régebbre visszanyúló oldala is. A mágia bizony a kezdetektől velünk van, lépten-nyomon végigkísér minket a mindennapokban is, az egyik probléma viszont az, hogy annyira természetes, hogy észre sem vesszük, hogy minden második szavunk varázsige. Pedig az. Mindezt viszont hatékonyan feledteti velünk a második és egyben leglényegesebb probléma: mégpedig az, hogy a mágia nem működik.

Hidd el, mindjárt nem dobálóznál olyan dolgokkal, hogy „Rohadj meg!” vagy hogy „A nyavalya cifrázzon ki!”. Még olyan ártatlan dolgokkal sem, mint „Törjön rád a fosás egy zsúfolt helyen!” ha mindez megtörténne. Amikor fölkiáltasz „Istenem!” nem teszed ugyan mögé, hogy „kegyelmezz” vagy „könyörgöm, kímélj meg” de attól még gondolod, és bizony ez mind varázsige. De erről majd később és másmilyen formában lesz majd igazán szó, hisz a lényeget már úgy is érted.

Kezdetben volt a napvilág és a meleg, amikor a vadász bejárta a világot és zsákmánnyal tért haza és a gyűjtögető ízletes gyökereket ásott ki az erdők-mezők talajából és volt a hideg és a sötétség, amikor víz, vagy jég hullott az égből, metsző szél fújt, fények villogtak és a zaj elképesztő volt. Néha még ölt is. Amikor mégsem, akkor pedig a vadász zsákmánnyá vált. Akiknek más dolguk nem volt koruk, vagy épp egy örökletes vagy gyógyíthatatlan betegség okán már akkor is elgondolkoztak: vajon miért történik mindez és miért bizonyos időszakokban.

Hosszas gondolkozás után rájöttek, hogy ők bizony ezt nem tudják, de bizonyára létezik valaki, aki tudja. Létezik valaki, aki tudja, miért menekül az a nyavalyás antilop, ahelyett, hogy hagyná magát levadásztatni. Létezik valaki, aki tudja, miért sújt le időnként az istennyila a magasból, miért vannak árvizek és időszakonként miért van „csend és hó és halál”. Ezek az emberek a tapasztalataikból kiindulva fölismerték a mintákat, az ok okozat összefüggéseket, egyszóval rájöttek: mindennek oka van. Az emberi agy viszont már akkor is nagyon szeretett általánosítani tehát minden egyes dolgot okoznia kellett valaminek, ami bizonyára olyan, mint mi magunk [hogy ez nem valaki, hanem valami arra a lépésre nagyon sokat kell még várni]. Valahogy ugyanúgy gondolkoztak, mint az előző cikkemben emlegetett cica, csak ők már rendelkeztek azzal a képességgel, ami idővel ki fogja őket emelni a nagy cica a farkas és a medve mellől.

Ezek az emberek ezután tovább gondolkoztak: „Mi van, ha nem egy valaki okozza mindezt, hanem mindegyiket egy külön valaki, akit nem látunk? Talán azért nem látunk, mert nem is itt él?” Ennek a továbbvezetése egyértelmű. Ma is látod, hallod.

Ekkor fölmerült egy újabb kérdés: Mind megtapasztalunk egy olyan időszakot, amikor nem vagyunk tevékenyek, de dolgokat látunk és hallunk, sőt, erre szükségünk is van méghozzá naponta. Néhányan pedig, akik már régóta velünk vannak, vagy akik súlyosan megsérülnek vagy megbetegszenek, nem ébrednek föl belőle. Mi történik velük? Hová mennek? Vajon amikor megszűnünk itt létezni, tényleg megszűnünk? Minden, amit eddig tettünk elveszik? Minden hiábavaló?

Ha mindezt, az életösztön, az általa generált a halálfélelem és a fölvázolt gondolatmenet alapján gondoljuk tovább, arra juthatunk, hogy egy bizonyos láthatatlan valakitől vagy bizonyos láthatatlan hatalmaktól származó erő tart minket életben. Egy halhatatlan rész, amely, amikor a test már nem képes neki szállást adni, elhagyja azt és egy másikat keres. Vagy visszatér a forrásához, netán aszerint, hogy tudatosan morálisan pozitív, vagy negatív dolgokat vallott vagy követett el, értékelésre és jutalmazásra vagy büntetésre kerül. Ha hozzávesszük azt is, hogy az akkori emberek a saját tükörképüket vagy árnyékukat sem tudták logikusan megmagyarázni, eljutunk a cikk fő témájához, a természetfölöttihez. Mert bizony innen ered a vallásos, és a varázslásba vetett hit, az okkultizmus, és az áltudományok 90%-a. Hit, placebo és félreprogramozás. Véletlen vagy szándékos, amit az ember aközben csinált, miközben a tudomány az első tapogatózó csápjait nyújtogatta a világ megismerése felé.